Anekdoták Alexandráról

 

Olvasás- és írástanulás a beszéd elsajátítása előtt

Alex tudott olvasni és írni még mielőtt megtanult volna beszélni. És mindezt teljesen magától! Íme a történet.

 

Ötéves korában még nem tudott beszélni, legalábbis sosem beszélt. Egy nap mikor bementem a konyhába, Júlia ott állt a konyha közepén teljesen megdermedve. Alexet figyelte. Alex a hűtő előtt térdelt. Júlia megfogta a karomat és rámutatott. Alex a hűtő ajtaján levő mágneses betűket mozgatta, amiket nővére, Tímea hagyott rá három évvel azelőtt. Figyeltük, ahogy Alex kirakja a következő három szót: macska, ló, majom. Sosem ejtette ki ezeket a szavakat vagy bármilyen más szót. Hirtelen észrevett minket, felugrott, felnevetett és befutott a nappaliba. De hogyan tudta kirakni a szavakat? Mindenkit megkérdeztünk, aki Alex-szal kapcsolatban áll: "Mutattad valaha Alex-nak az írott szavakat?" Mind azt válaszolták: "Miért tettem volna mikor még beszélni sem tud?"

 

Akkor mégis hogyan sikerült neki? Íme a mi feltevésünk: Alex imádta az állatos kártyáit. Szép és természetes illusztrációk vannak rajtuk. Minden kép alján ott van az állat neve vastag fekete betűkkel. Alex imádta sorba rakni a kártyákat a padlón, aztán összekeverte, hogy újra sorba rakhassa őket valahol máshol. Közben pedig tanulmányozta a kártyákat. Biztosan észrevette, hogy minden kép alján ott egy fekete forma (a szó). Azt is biztos észrevette, hogy minden fekete forma különbözött a másiktól és valószínűleg rájött, hogy mindegyik egy-egy állathoz "tartozott". Valamivel később bizonyára arra is rájött, hogy minden egyes fekete forma több kis fekete formából áll (betűk). És még valamivel később arra is rájöhetett, hogy a betűk közül néhány több különböző állathoz is tartozik. Ezután, egy nap a konyhában észrevette, hogy a hűtőajtón lévő formák (mágneses betűk) gyakorlatilag ugyanolyanok, mint a kis fekete formák a kártyákon, leszámítva azt, hogy más volt a kinézetük, ugyanis azok háromdimenziósak és színesek voltak.

 

És ekkor megtette azt a kis lépést az írásig, ami számára egy óriási ugrás. Ő maga érte el egy vagy két éven belül, ami az emberiség számára egymillió évbe telt, hogy kifejlődjön: írott szimbólumok kódolása és dekódolása.

 

Timi bulija és a nem odatartozás

Amikor Alex nővére, Timi, kilenc éves lett, születésnapi bulit tartott. A konyha tele volt lányokkal. Alexandra lejött, ő is közéjük akart tartozni. Észrevette, hogy a gyerekek gyakran rohangálnak, kiabálnak és nevetgélnek, ezért vette a bátorságot, befutott a konyhába, meghajolt, és úgy nevetett, mint aki nem bír magával és közben valami felismerhetetlen dolgot kiabált. Az összes lány abbahagyta a beszélgetést. Minden elevenség megállt. Egy pillanatra Alex folytatta a rohangálást és kiabálást nevetéssel ötvözve, aztán észrevette, hogy nem azt a hatást érte el, amit szeretett volna, úgyhogy kifutott a konyhából, fel az emeletre.

 

A házunk nagyon hosszú. Négy szobán kellett keresztül sétálnom a tetőtérben, hogy elérjem a felső szinti, utcára néző szobát. A szoba sötét volt. Alex az ablaknál állt és az utcát bámulta. Az utca fénye megvilágította őt.

 

„Alex!” – mentem oda hozzá és a vállaira tettem a kezem. A szemközti fa ágairól csöpögött le a víz egy tócsába, holott már nem esett az eső. „Esik az eső, Apa”. Hallottuk a szülinapi buli zenéjét a ház másik végéből.

 

Síelni tanulás

Júlia elhatározta, hogy segít Alex-nak sok olyan dolgot találni, amiben jó. Így hát elmentünk síelni Ausztriába, amikor Alex nyolc éves volt. Találtunk egy magyar síoktatót, aki jól tudott angolul. Alex-nak már a kezdetektől nagyon jó egyensúlyérzéke volt. Egyetlen alkalommal esett, amikor belevetette magát a hóba, hogy megálljon. Annyira rugalmas volt, hogy akár ülni is tudott a sílécein és fel tudott állni, amikor csak úgy érezte. Tudott hátradőlni és még a lifthez vezető kapun is át tudott menni, anélkül, hogy bemutassa a jegyét.

 

Természetesen meg kellett tanítanunk neki az alapvető fegyelmet és mindenekfelett a biztonságos megállást. A síelésben az első módszer a megállásra a sílécek V alakba helyezése. Egyik délután azon a bizonyos első síelésen hatalmas hóvihar támadt. Hideg és sötét volt, a szemünk tele volt hóval vagy a szemüvegeinket betakarta a hó. Ennek ellenére Alex siklott lefelé. Előtte ment a síoktató hátrafele síelve, Júlia és Timi az egyik, én a másik oldalán. Mindannyian könyörögtünk neki, hogy: "V-alakzat! V-alakzat!" – mind kiabáltuk a hóviharban. Hirtelen, Alex visszakiabált: "Nem V! G!". "G?" - kiabáltuk mindannyian, és kétségbeesetten kaptunk a sisakunkhoz. "Igen! G! Georgie Porgie, pudding and pie, kissed the girls and made them cry. When the boys came out to play, Georgie Porgie ran away!"

 

Most már tud síelni Timivel a haladó fekete pályákon és ujjong örömében ahogy lesiklik.

 

Úszás

Természetesen az úszást is meg akartuk tanítani Alexnak. Nem csupán az önbecsülés és az öröm miatt, hanem mert egy alapvető képesség. A kedvenc helyünk egy termálfürdő a Dunán. Abban a pillanatban, hogy megérkeztünk, hamar elterjedt a hír, úgyhogy az öreg emberek a medencék szélére kuporodtak görnyedt hátukkal. Bármelyik tudatlan idős állampolgár, aki nem a medence szélén tartózkodott és lassan akart átkelni a medencén, fennállt a veszélye, hogy hirtelen egy hihetetlen erős Alexandra fog ráugrani hátulról, nyaka köré fonja karjait és diadalittasan kiáltja: "Játsszunk buborékfújósat!". Az idős ember pedig alámerül. Alex ellenállhatatlan volt. Júliának és nekem másodperceim voltak, hogy megmentsük az idős állampolgárt és újjáélesztési technikákat vessünk be.

 

Alexandra most már tud úszni a víz alatt 25 méteres medencében vagy viharos tengerben, és nem törődik azzal, hogy egyszercsak eltűnik, majd újra felbukkan. Az ő erejével be tudna zárni egy öreg otthont, de szerencsére ennél sokkal udvariasabb és tapintatosabb manapság.

 

Repülés

Amikor először mentünk repülővel, úgy 5 éve, Alex folyamatosan sírt még mielőtt felszálltunk volna a gépre. A hangja betöltötte a repülőtéri tranzit várót, visszhangzott tőle az egész terület. Azok a felnőttek, akik szintén izgultak az utazás miatt, idegesek lettek, elkezdtek morogni róla és a szemöldöküket ráncolták. A repülőn az egyetlen megkönnyebbülés a sírásából az volt, amikor megengedtük neki, hogy végigcsússzon és másszon az ülések alatt és aztán néhány sorral elénk kerüljön még mielőtt a stewardtól kikapott volna. Ezután rájött, hogy az ülések tetejét használva tud ugrálni a folyosón.

 

Most már beáll a sorba a kapunál, megmutatja a jegyét, megkeresi a helyét, becsatolja magát és olvassa a könyvét.

 

Naptáras játék

Alexandra bármilyen dátumról meg tudja mondani melyik napra esik. Kísérleteztünk vele az egészen távoli jövőig, 2050-ig, és a távoli múltig is, 1948-ig. Ha koncentrál, 2 másodpercbe telik neki, hogy megmondja, milyen napra esik az adott dátum. Fogalmunk sincs, hogyan csinálja. Én is képes lennék rá, de legalább fél napra volna szükségem és egy csomó papírra, hogy kiszámítsam. A furcsa az, hogy nem különösen jó összeadásban, kivonásban vagy szorzásban.

 

Egy pár hete meg voltunk hívva egy budai házba, egy nyugdíjas magyar diplomata otthonába. Egy kiemelkedően intelligens ember és jogosan magabiztos abban a képességében, hogy végiggondolja és megoldja a dolgokat. Meséltünk neki Alexandra képességéről és – enyhe mosollyal az arcán - azonnal megadta Alex-nak a saját születési dátumát. Éppenséggel tudta hogy a hét melyik napjára esett 1948. október 19-e. "Kedd" – mondta Alex elsétálva mellette, a kis kutyáját a karja alatt tartva. Nem is tudom, hogy írjam le a barátunk arcát. "Keddi nap volt?" – kérdeztem. "Igen." – mondta elhalkulva.

 

Írta Andrew Wright és Dudás Júlia 2009. szeptemberében (Alex 13 éves lesz 2009. novemberében).